... oldalam, próbáljátok meg a freewebes címet:

kalandjatekkockazat.fw.hu

www.kalandjatek.eu

Ez a harmadik próbálkozásom, most már neki is álltam térképet rajzolni. Ez mindig elűzi a játék monotonitását, amikor már sokadszorra állok neki egy könyvnek. Segít megérteni a könyv szerkezetét és eltüntetni a fehér foltokat. Mindig érdekes, amikor az utak később megint összefutnak. Sajnos most nagyon rossz tűzerőt dobtam (jaj, mivel most egyszerre írtam meg a három bejegyzést elfelejtettem megemlíteni az elsőnél, hogy ebben a könyvben az autónknak is vannak képességei tűzerő és páncélzat formájában), így nem csoda, hogy a homokfutók széjjel lőttek.

Második nekifutásom, most már jól határoztam meg a kezdeti értékeimet. A könyv még mindig tetszik, hamarosan a térképnek is neki állok. Felfedeztem még egy újabb szabályt: ha tűzpárbajban 1-nél többször eltalálnak, akkor le kell vonnom 1 ügyességet. Ja, elfelejtettem megemlíteni, hogy ebben a könyvben három féle harc van: kézitusa, tűzharc, autós csata. És arra is rájöttem, hogy nagyon sok ügyességi és szerencse próbatétel van. Tehát ha eltalálnak tűzharcban, akkor a vezetési képességed is megromlik. A szerencséről meg annyit, hogy a könyv vége fele, amikor a Pusztulás Kutyái nevű banda táborát becserkészed egymásután három szerencse próbát kell tenned. De most idáig el sem jutottam, mert útközben elfogyott a benzinem.

A Tűzhegy varázslóját most kicsit jegelem és nekivágtam az Országút harcosának. Régen ez volt az egyik kedvencem és nagyon remélem, hogy ma is. Kidobtam az értékeket, persze először rosszul, mert azt hittem az csak elírás, hogy adjak 24-et az életerőmhöz. A háttértörténetben egy Mad Max-es világ elevenedik meg előttünk. A szemünk előtt van az elpusztult, sivatagos bolygónk, ahol a benzin nagyobb kincs, mint a víz. A megbuherált autók és motorok gépfegyverrel, páncéllal, szöges csapdákkal. Elindultam San Angelo felé, hogy benzint vigyek a városomnak. Szerintem elsőre sikerült találnom egy könnyű utat, mert messzire sikerült eljutnom gond nélkül, sőt még elég benzinkannát is begyűjtöttem. A hirtelen halál listáján a 7. helyen áll a könyv, de szerintem nem is olyan nehéz. Bár mondjuk az eléggé idegesítő tud lenni, ha amiatt fejezed be a küldetésed, ha nincs több kanna benzined. Ezért nem szabad rögtön San Angelo irányába mennünk, hanem barangolnunk kell kelet-nyugat irányban. Ugyanis a könyv úgy van felépítve, hogy északról haladunk dél felé. Végig is rohanhatunk rajta, de akkor tuti kifogy a benzinünk. A feladatunk sikeres teljesítéséhez kelet-nyugat irányban kell cirkálnunk. Így elég nagy terepet járhatunk be ezáltal is növelve a könyv újrajátszhatóságát. Sajnos úgy a kalandom felénél találkoztam légi kalózokkal és a harcban kinyírtak.

Már rögtön itt az elején leszögezném, hogy nem voltak túl jó emlékeim ezzel a könyvvel kapcsolatban. És miután újraolvastam eszembe is jutott, hogy miért nem. Egyébként ez egy megbocsájtható bûn az írók részérõl, mivel ez volt az elsõ könyvük. Maga a játék nem nehéz, könnyedén vettem az akadályokat csak a végén buktam el, amikor szembekerültem a varázslóval. Itt egy picikét csaltam és tovább olvastam. Viszont itt is elbuktam volna, mert nem volt nálam a megfelelõ kulcs. És hogy miért nem tetszett és továbbra sem tetszik ez a könyv? Elõször is azért, mert ez is egy zárt (térben) játszódó kalandjáték. Persze ha térképet csinálunk róla és összehasonlítjuk egy nyílt térben játszodóval akkor semmivel sem különböznek egymástól, a hangsúly a körítésen van. Jobban szeretek nagy területen barangolni, mint egy hegy/labirintus gyomrában bolyongani. És itt akkor meg is érkeztünk a másik fájó pontomhoz: a könyv második felében található labirintushoz, ami idegileg teljesen kikészített. Térkép nélkül valahogy nem tudtam eligazodni rajta. Bár térképpel sem nagyon. Valahogy nem állt össze a kép, remélem valaki majd segít elkészíteni a pontos térképet az útvesztõrõl (fejvesztõ?). Úgy érzem kicsit jegelni fogom ezt a könyvet, mert egyáltalán nem volt szórakoztató, így tovább lépek a következõre, az egyik nagy kedvencemre: az Országút harcosára.

Ötödszörre vágtam neki…kicsit már kezdem unni.  De hát amíg legalább egyszer végig nem vittem nem is tudok teljes értékelést írni. Most is jó értékeket dobtam aztán rájöttem, hogy akár az ügyesség italát is magammal vihetném a szerencse helyet (mivel sok helyen lehet ügyességi pontokat veszíteni és elég durván). Most viszont az életerõ italát kellett volna választanom. Út közben rájöttem, hogy a 87-es fejezetpontnak tényleg nagyon fontos szerepe van a játékban.  A törpénél végre eltaláltam, hogy mit fogok dobni.  A 12-es ügyességemnek köszönhetõen csak a szabály kedvéért tettem próbát a kobránál. Minotauruszt elvertem és végre maradt elég életerõm és ügyességem, hogy megbosszuljam Throm barátomat. Itt kezdõdött a balszerencsém, legalább 6 életerõt vesztettem a törpe Próbamesternél. Aztán jött két új és erõs ellenfél: Vérvad…fúj, undorító egy teremtmény. A 12-es ügyességével meg még inkább. Szerencsére elolvastam a vörös fedelû könyvet és így csak kétszer kellett megsebeznem. Viszont a balszerencsés dobások folytatódtak és veszítettem 8 életerõt mire kétszer eltaláltam. Ekkor következett a Manticore. Olyan szarokat dobtam, hogy pillanatok alatt elvéreztem…de ha nem itt, akkor két fejezetponttal késõbb fejeztem volna be a kalandot, mert nem volt se gyémántom se zafírom...

Halállabirintus

Üdvözöllek az oldalamon bátor kalandor!
Minden 1991 környékén kezdõdött. Ekkor történt az az eset, hogy az egyik iskolás osztálytársam egyfajta speciális könyvrõl mesélt nekem, ahol én alakítom ki a történetet. Mivel olvasni mindig is szerettem, mondanom sem kell, hogy mennyire felkeltette az érdeklõdésemet. Megkértem, hogy adjon kölcsönbe ilyet könyvet, mert nagyon kíváncsivá tett . Másnapra két vöröses kötetet hozott be nekem, az egyiknek „Bajnokok próbája” a másiknak pedig „A rémület útvesztõje” volt a címe. Alig vártam, hogy hazaérhessek és el kezdjem lapozgatni õket. Úgy döntöttem, hogy a „Bajnokok próbája” lesz az elsõ. Igazából már késõre járt amikor elkezdtem olvasni. Aznap este nem használtam se papírt, se ceruzát, se dobókockát, csak próbának szántam az egészet. Az elsõ pár fejezet után olyan érzés kerített a hatalmába, amit szavakkal nem lehet leírni. Csak olvastam és olvastam, nem tudtam lerakni. Ez a könyv örökre megpecsételte a sorsom. Még a héten kértem pénzt az édesanyámtól, hogy megvehessem életem elsõ (két) Kaland Játék Kockázat (továbbá KJK) könyvét. Abban az idõben még sok utcai könyvárus volt és az egyiknél be is szereztem, amire már nagyon vártam. A „A rémület útvesztõje”-ét és a „Tolvajok városa”-át. Mivel az utóbbi új volt számomra azzal kezdtem el játszani, amint hazaértem.